Csapatunk

A Deviszontban szociális munkások, pedagógusok, gyógypedagógusok, társadalomtudósok, valamint civil szervezetek munkatársai dolgozunk együtt. A közös célunk az, hogy fenntartsunk egy olyan helyet a szakképzésben tanuló fiatalok számára, ahol kritikai pedagógiai foglalkozásokon keresztül ismerhetik meg az őket körülvevő világot.

Fuxreiter Fanny

Szüleim mindketten pedagógusok, és óva intettek attól, hogy én is erre a pályára lépjek. Tanácsaikra nem hallgatva német nemzetiségi tanító szakon, majd neveléstudomány mesterképzésen végeztem. A másfél év alatt, amíg tanítóként az állami oktatási rendszerben dolgoztam, sok csalódás árán azt tanultam meg, hogy a rendszert a legjobb szándékkal sem lehet belülről megváltoztatni, és hogy az jelenlegi formájában a diákokat és a pedagógusokat egyaránt tönkreteszi. Ezért is gondolom, hogy szükség van olyan kezdeményezésekre, mint a Deviszont. A kritikai pedagógiára épülő módszertanunk adta meg nekem a válaszokat arra, hogy hogyan lehet a pedagógia segítségével a valódi társadalmi változásért tenni.

A kedvenc részem természetesen a foglalkozások szervezése és tartása, hiszen ez az a hely, ahol a fiatalokkal találkozunk, és megtapasztaljuk a munkánk eredményét. Nagyon jó látni, ahogy a hozzánk járók egyre bátrabban hoznak be saját témákat, kezdik elhinni, hogy értékes a saját tudásuk, és lesznek alakítói a közösségnek.

Jagodits Eszter

Egy falusi általános iskola legjobb tanulójaként kerültem egy hatosztályos gimnáziumba, ahol az egyik legrosszabbul teljesítő diák voltam. Így viszonylag korán lett véleményem arról, hogy az iskolai értékelés, a diákok kategorizálása, és a teljesítményközpontú motivációs rendszer hogyan határozza meg a fiatalok tanuláshoz való viszonyát.

Gyógypedagógus hallgatóként a főiskolán olyan szemlélettel találkoztam, ami megerősítette az otthonról hozott pedagógiai mintát (anyukám gyógypedagógus volt, nagypapám iskolaigazgató), és ezt folytatva egy alapítványi középiskolában dolgoztam. Bár sok tapasztalatot és meghatározó élményt szereztem itt, nagyon zavart, hogy fizetni kell egy jó iskoláért.

A Deviszont hiánypótló, mert olyan fiataloknak szól, akik anyagi lehetőségeik vagy kulturális hátterük miatt nem részesülnek egyenlően a különböző szolgáltatásokból és a minőségi oktatásból. Szeretek itt dolgozni, mert a kollégáimon és a Deviszontba járó fiatalokon keresztül egy egészen másfajta pedagógiai munkának és egy szuper közösségnek lehetek a része.

Szarka Alexandra

Budapest külvárosában, Kispest mellett nőttem fel, ott jártam iskolába is, ami nem kötött le túlságosan, az irodalom érdekelt leginkább. A saját bőrömön tapasztaltam az oktatási rendszer egyenlőtlenségeit: hogy milyen, amikor az ember lehetőségeit az határozza meg, ahova születik, vagy hogy mi a különbség egy belvárosi elit gimnázium és egy lakótelepi suli között. Mi órák után általában kiültünk egy padra és néztük ahogy telik az élet – ilyenkor jó lett volna egy hely, ahol értelmesen el tudjuk tölteni az időt.

A Deviszontot azért hoztuk létre, hogy szakképzésbe járó fiatalokkal közösen tanuljunk és gondolkodjunk a körülöttünk lévő társadalomról. Olyan kérdésekről, amik mindannyiunkat érintenek, mégsem beszélünk róluk az iskolában. Nagyon jó megélni azt, ahogy az eltérő tapasztalatainkból új tudás lesz: a fiatalokkal mindenféle témában kutatunk, érvelünk, megértünk, véleményt formálunk, alkotunk, hogy végül segíteni és változtatni tudjunk. Annyira sokszínű ami történik ebben a közösségben: az egyik pillanatban a munkaerőpiaci egyenlőtlenségekről beszélünk, a másikban novellát elemzünk, a harmadikban új életcélokat találunk, aztán meg pitét sütünk. 

Azért dolgozom a Deviszontban, mert neveléskutatóként hiszek benne, hogy az oktatás és pedagógia feladata a társadalmi változás elősegítése. Hiszek a munkánkban, a fiataljainkban, hogy meg tudjuk mutatni, másképp is létezhetne a közoktatás. Amikor belépek a közösségi térbe, azt szoktam érezni, hogy a Deviszontban kicsiben alkotjuk meg azt a világot, amiben élni érdemes.

Tóth Kinga

Egy alföldi kisvárosban nőttem fel, ott jártam általános iskolába (egy szegregáló iskolába). Később Pestre jöttem szakközépbe tanulni, onnan pedig egyetemre – összesen 11 évig laktam kollégiumban, ami egy izgalmas időszak volt az életemben. 

Nagyon régóta nagyon dühít, hogy az oktatásban mennyire rosszul működik minden; hogy az iskola nem hogy nem segít, hanem csak tovább rontja azok életét, akik nem kellően jó helyre születnek, és hogy úgy teszünk, mintha az iskolai sikertelenség csak a tanulók egyéni hibája lenne. 

Nagyon szeretek a Deviszontban időt tölteni a hozzánk járó fiatalokkal, nagyon jó érzés látni, ahogy megnyílnak, elmondják a gondolataikat, véleményüket, kipróbálnak új dolgokat, és közösen tanulunk, alkotunk.